Nehéz élethelyzetekben, válás vagy elmérgesedett konfliktus közepén természetes emberi vágyunk, hogy keressünk valakit, aki feltétel nélkül mellénk áll. Aki bólogat, amikor panaszkodunk, aki azt mondja: „Teljesen igazad van, a másik a hibás”, és aki velünk együtt haragszik. Ezt a szerepet töltik be a barátaink: ők a mi szövetségeseink, akik érzelmi védőhálót nyújtanak.
Mivel a mediátor is empátiával, türelemmel és értő figyelemmel fordul az ügyfelei felé, könnyű belecsúszni abba a tévhitbe, hogy ő is egy ilyen „fizetett barát” vagy lelki szövetséges. A valóság azonban az, hogy a mediátor empátiája szakmai eszköz, nem pedig személyes állásfoglalás. Míg egy barát feladata az, hogy elfogult legyen az irányodba, a mediátor legfőbb értéke éppen az, hogy megőrzi a kívülálló tisztánlátását és objektivitását.
Ez a távolságtartás a szakma egyik legszigorúbb szabályát is magával hozza: egy profi mediátor sosem vállalja el barátok, rokonok vagy hozzá közel álló személyek ügyét. Ez nem udvariatlanság vagy segítőkészség hiánya, hanem szakmai kötelesség. Lehetetlen ugyanis pártatlannak maradni, ha ismerjük az egyik fél múltját, titkait vagy személyes küzdelmeit. Ha a mediátor bármilyen személyes kapcsolatban állna az egyik féllel, a másik fél joggal érezné magát hátrányban, és a bizalom – ami a folyamat alapja – azonnal elillanna.
A „három lépés távolság” valójában az ügyfeleket védi. A mediátor semlegessége a garancia arra, hogy a születő megállapodás nem érzelmi részrehajlásból vagy szimpátiából, hanem a felek valódi érdekeinek egyensúlyából születik meg. A tárgyalóasztalnál nem egy újabb barátra van szükség, hanem egy higgadt szakemberre, aki mindkét felet egyenlő távolságból – vagy inkább egyenlő közelségből – segíti a megoldás felé.